Ausztrália: Az élet történik magától

Alighogy közzé tettem az előző bejegyzésem, amiben azt írtam, hogy még gőzöm nincs, hogy mi alakul az alatt a 10 nap alatt, amíg Dipaunka távol lesz, már jött is az üzenet az indiai pszichiáter ismerősömtől, akit azelőtt egy héttel ismertem meg egy meditációs összejövetelen, hogy ő is pont holnaptól vett ki 10 nap szabadságot… Így nincs kérdés, pakoljak össze és készüljek el, este itt van értem, ne aggódjak, minden el van tervezve, készüljek fel életem legjobb 10 napjára. Micsoda fordulatok egymás után. Épp hogy elengedem az aggódást, már történik is minden magától. Ismételten. Sokadszorra. Hány ilyen leckét kell még megtanulnom, hogy igazán felfogjam? :)

Szép lassan befejeztem a ház körüli teendőimet, majd amikor elkezdtem volna pakolni, már meg is érkezett értem Amit. Gyönyörű helyen lakik, a parttól 200 m-re, óceánra néző erkéllyel, a Cottesloe beachen. Én is megfordultam már itt strandolás, illetve Dipaunka lányának esküvője apropójából, hiszen azt mondják, hogy a környéken ez a legszebb partszakasz, hozzátéve, hogy valójában az összes gyönyörű. A part hihetetlen hosszú és tágas, ameddig a szem ellát, az óceán horizontja pedig végképp a végtelenségbe vezet.

Másnap elindultunk dél felé, 4 napos kempingezés szándékával. Az első állomásunk a csodálatos Wellington Nemzeti Park volt, nagyjából 6 órányi vezetésre Cottesloe-tól. Az úton oda fele, egyszerűen letereltek minket az autópályáról, épp ahogy egytől egyig mindenkit, és óriás ellenőrzést tartottak minden egyes kocsinál a rendőrök. Egy egész rendőr kolónia, nem hittem el. Mindenkit kivétel nélkül megszondáztattak, majd továbbengedtek. Azt hittem valami terror dolog van a háttérben, azért ez a nagy felhajtás. De nem, szimpla ellenőrzés. Valójában ez Ausztrália egyik legnagyobb hátránya, hogy egy rendőrállam. Mindent szabályozások kötnek, már lassan azt is megszabják hogy mikor vehetsz levegőt, vahy mikor mehetsz WC-re. Ha nem tartod be a szabályokat, akkor olyan mértékű büntetést kapsz, hogy enyhén szólva sem kifizetődő. Például, ha nem kötöd be a biztonsági öved, 600 dollár, vagyis kb 120 ezer Ft a bírság. Ha mobiltelefonálsz, legalább ennyi, de ilyen piti kis dolgok miatt is felmehet egészen 1000 dollár fölé. Az utunk során legalább 5-6 ponton radaroztak a zsaruk és ki tudja még mennyi telepített radar volt az úton. Viszont ebből, illetve a Perthre jellemző nyugodt mentalitásból kifolyólag senki sem siet, betartják a sebesség határokat és természetesen még be sem szállnak a kocsiba, de már bekötötték a biztonsági övet. Mindemellett azt is hozzátenném, hogy itt nincs APEH, legalábbis van valami hasonló intézet, de nem basztatják úgy az embereket ahogy nálunk. Egy rebellis ismerősöm például egyszerűen kijelentette magát, (ha minden igaz azzal a címszóval, hogy az állam őt nem tulajdonolhatja), hiszen elege lett a társadalmi vívmányokból és abból, hogy állandóan adót fizet, szerinte totál felesleges. Így most nem fizet semmi adót és közben magán vállalkozása van, bankszámlája, kocsija és háza a nevén, minden amit el tudsz képzelni. Amikor megkérdeztem, hogy nem aggódik e, hogy megtalálják, egyszerűen nem értette a kérdést. Amennyit én értek az otthoni rendszerhez és amennyit ezáltal beszélni tudtunk erről, mindabból egyértelműen azt szűrtük le, hogy itt minden homlok egyenest másképp működik, és itt ebből semmi parája nem lesz. Van egy muki aki állítólag sok praktikus tanácsot osztogat az ügyben, hogy miképp lehet kijátszani az államot, persze gondolom nem a Magyar Államot… Mindenesetre, ha valakit érdekel további infó erről a témáról a ’Zeitgeist’ névre keressen rá.

Az autópályáról letérve egészen a Wellington Nemzeti Parkig egymás után váltakozva kedves kis ausztrál falvakon és szebbnél szebb nemzeti parkokon át vezetett az út. A csodaszép erdő mélyén csordogáló folyó mellett találtunk egy ideális sátor helyet, mindenkitől távol. A kempingezésnek igen nagy hagyománya van erre felé, és irtó népszerű, mind a családosok, mind az egyéni utazók esetében, gondolom egyrészt azért, mert minden hotel vagy bármilyen jellegű szállás horribilisen drága, illetve azért is, mert megszámlálhatatlan mennyiségű gyönyörű hely és természeti kincs vár felfedezésre. Ez itt amolyan szabad kempingezés volt, de mégis egy kiépített blokk állt a rendelkezésünkre, mely főzési és egyéb lehetőségeket kínált, pár asztallal és paddal körbevéve. Reggel a napfelkelte bevilágította az előttünk elrobogó folyó vadregényes tajtékzásait, majd egy rövid gyönyörködés és nyújtózkodás után megindultunk még délebbre. A perthi kánikulához képest errefelé már egész csípős klíma volt kialakulóban, különösen az éjjel, de nappal sem sültem meg.

Kb 6 órányi vezetés után a következő állomásunk az álomszerűen szép Mandalay beach volt a D’entrecasteaux Nemzeti Park szívében, ahol egy lélek sem volt, csak az erejét hullámveréseiben egyértelműen tudtunkra adó óceán, és az óriási méreteket és elképesztő formákat öltött, mosakodó partszakasz. Az ide levezető út a parkolóból, az erre a környékre jellemző növényzettel dúsan benőtt kis kacskaringós sétaösvény, mely mutatóssága mellett, a megtett távolsággal egyenes arányban, egyre nagyobb látó teret enged.

Mivel itt igen nagy szél volt és kempingezés is tiltott volt, ezért beljebb kalandoztunk a Nemzeti Park közepébe. Ez azt jelentette, hogy a tömérdek homokkal borított sivatagos tájon a közlekedés csak úgy volt lehetséges, hogy azon kívül, hogy csak 4 kerék meghajtásos autóval lehetett közlekedni, le kellett engedni a gumikat a nyomás felére, és így rodeózva megtenni a hátra lévő 10-20 kilométernyi távolságot, lehetőség szerint megállás nélkül, mert akkor könnyen beragadhatsz. Ez meg is történt velünk egyszer és ki kellett ásni az autót, de Amitnál még ásó is volt.

Az óceánból táplálkozó kis belső tó mellett találtunk egy olyan csendes helyet, amely széltől védett volt, és senki ember fia nem járt ott. Persze ezáltal semmilyen kempingezést elősegítő és támogató berendezés nem volt jelen, azonban mi kellőképpen fel voltunk készülve az igazi vadkempingezésre, 2 ládányi kajával, 40 liter vízzel, gáztűzhellyel, ét és főző készlettel, feltölthető kempingzuhanyzóval, fáklyával és megszámlálhatatlan mennyiségű egyéb kütyüvel.

Ha jól tudom, erről a helyről nem sok útikönyv ír és alig tudnak róla az emberek, csak szájhagyomány útján terjed ennek a helynek a varázsa, mi is csak ismerőstől szereztünk róla tudomást. Így szerencsére az a mondás ugyan nem igaz, hogy itt a madár se jár, de ember tényleg nem sok. A partot egy rövid szakasz kivételével nádas szerű dús növényzet borította, ami mögött a sivatagos fehér homokban vertük le a sátrunkat, majd mögöttünk ismét fák és mindenféle egyéb növény, melyek leginkább igen hangulatos kiszáradt állapotukban nyújtották számunkra a megzavarhatatlanság és nyugalom képzetét. A vízen Ausztráliára jellemző fekete hattyúk és egyéb madarak ringatóztak és totális csend honolt a környéken.

Az elkövetkezendő 2 éjszakát itt töltöttük, a vadonban. A mellékhelyiség és minden egyéb a természetben volt, reggel teát, este vacsorát főztünk, napközben pedig csipegettük az egyéb finomságokat és álmélkodtunk a természet szavakkal kifejezhetetlenül csodálatos képződményein. Persze kempingezésünk során a csend és a madarak dalolása mellett a zene sem hiányzott a repertoárból. Amikor leszállt az éj, tüzet raktunk, hogy a lángoknál melegedjünk és érdekes kérdéseket feszegessünk.

Újdonsült barátom remek társaságnak és egyúttal óriási kihívásnak bizonyult a számomra, hipererős karaktere és tántoríthatatlan vélemény és idearendszere miatt, ami sok ponton nem passzolt az én hasonlóan erős idea és eszményrendszeremmel. :) De pont ezt volt a legjobb és egyben a legviccesebb megfigyelni a különböző vitáink és nézőpont eltéréseink közben, hogy mind csak ideálkép és más-más elképzelés, más a tartalma, de egyre megy. A férfi-női felállás miatt a levegőben lógott az eszménykép, ami ezekhez a szavakhoz kötődik, de mivel semmi közelebbi kapcsolatot nem éreztem (csak magamról beszélhetek őszintén) ezért semmilyen egyéb jellegű interakció nem alakult ki, amit én egyáltalán nem bántam.

Mindazonáltal hihetetlen sokat köszönhetek neki, ugyanis tudatában a pénzügyi helyzetemnek, annyit mondott, hogy pénz nem számít, én most vele megyek erre a 10 napra, mert úgy érzi ennek kell történnie. Angyalként érkezett, hiszen érzése szerint ’kiválasztott’ vagyok és nagyon jó ember, aki egyszer még óriási hasznára lesz a világnak, az ilyen emberek támogatásában pedig ő részt szeretne venni.

Sokat barangoltam egyedül a homokban mezítláb a part mentén, másztam át a besűrűsödő elszáradt fákon, és néha a ruhámat egy-egy ponton elhagyva, mezítelenül élveztem a háborítatlan természet lánya mindenre rácsodálkozó és mindent felfedező aspektusát. Hihetetlen szabadságot és egységet éltem át magammal és a környezetemmel, a teljes kreációval. Meghívott a természet csodálatos táncrituáléjába, én pedig örömmel oldódtam fel benne és lépdeltem a mindenségben, a paradicsomi senki földjén.

Nem sokkal ezután nem kis meglepődésemre a repülőn ültem Melbourne-be menet melynek fő célállomása egy 2 napos meditáció volt. Az első napot egy hihetetlenül kedves és inspiráló baráti párnál töltöttük, akiknek két angyali kis leányzójuk van. Kb 50 km-re a városon kívül laknak egy csodálatos erdővel borított környezetben, ami már-már zavaró, mert sűrűsége alig enged fényt a házra. Egyszerűen öröm volt nézni ahogy élnek és részt venni egy teljes napjukban. Az anyuka nem sokkal lehetett idősebb nálam, és amint beléptem az ajtón már szimpatikus volt a jelenléte és egyből teljesen egy hullámhosszra kerültünk, majd órák hosszáig beszélgettünk. Nagyon sokat tanultam és kaptam tőle, a figyelmes gondoskodásáról nem is beszélve, pedig totál ismeretlen voltam a számára..

Ezután a két napos meditációra igyekeztünk, ahol további inspiráló és csillogó szempárokkal és tárt szívekkel találkoztam, majd még további pár napot töltöttünk egy kedves ausztrál kisvárosban, Healesville-ben, ahol épp egy szokatlan módon ingyenes zenei fesztivált rendeztek a parkban és meglepetésünkre az előző napi meditációról az egyik srác is énekelt. Csakúgy mint otthon különböző ételeket és italokat szolgáló bódék vették körbe a nagy füves területet, melynek középpontjában a színpad állt.

Szálláshelyként egy ausztrál családi ház szolgált egy külön kialakított kiadó kis lakással, ami csupa fehérben pompázott, jacuzzival kényeztetett és a környékén a kedvenc papagáj fajom (sárgabóbitás kakadu) százával repdesett. A kitett magvak eredményeképpen idejük nagy részét az erkélykorláton töltötték, és amint megszokták a jelenlétünket, nem igazán zavartatták magukat, így szabadon gyönyörködhettem bennük és fotózhattam őket két méteres távolságra tőlük. Sosem voltam még ilyen közel hozzájuk. Ejj de nagyon élveztem. Órákat töltöttem el, csak ezzel a művelettel. Így szabadon pedig még sosem láttam őket, csak maximum különböző papagáj showkon.

Egyébként Perthben is feltűnően sok papagáj faj van, pl többek között Rózsa-, Goffini- és Ara kakadu, Lóri és Barnard papagájok, már amennyire jól ítélem meg az állatőrült múltamból. Melbourne belvárosában kb fél órát töltöttem csupán, azt is autóban és csodálatos esti fényekben. Nagyon tetszett, de olyan tipikus nagyváros, azzal a különbséggel, hogy itt kicsivel több kulturális esemény zajlik, mint pl Perthben.

A melbournei estén még meglátogattunk két barátot az otthonában, majd együtt négyesben lesétáltunk a hozzájuk közel levő strandra, ahonnan a kikötőt is jól lehetett látni. Minden szépen rendezett, kiépített és jól karbantartott. Ebben a hangulatos külvárosi részben kedves kis beülős kávézók és éttermek voltak. Mi egy olyan indiai vegetáriánus kajáldába ültünk be, ami csak egészséges ételeket csinál és miután végeztél, Te döntöd el, hogy mennyit ért neked a fogyasztásod, majd a összeget bedobod az adományos ládába. Ez a rendszer teljesen jól működik, állítólag már egész régóta. El tudod ezt képzelni Magyarországon?

Az utolsó előtti estén egy vega glutén mentes irtó finom pizzát felkapva még visszamentünk meglátogatni Nicolet és Marcot, akiknél az első napot töltöttük, és akik végig velem maradtak a gondolataimban - főképp Nicol – amióta eljöttünk onnan. Megosztottuk velük a meditációs összejövetel történéseit, amire ők is szerettek volna eljönni, de nem tudtak a pici gyerkőcök miatt, majd búcsúzáskor kaptam Nicoltól egy csodálatos madár szárnyat (sámán jelkép). Utam során madár tollak egész sokasága érkezett hozzám. Többek között Simonetól, aki egy másik csodálatos jelenség, egy Ékfarkú sas csodálatos tollait kaptam búcsú ajándékul, amely a legnagyobb ragadozó madár Ausztráliában.

Itt Ausztráliában óriási spirituális forradalom folyik. Mindenki kivétel nélkül, akit én eddig megismertem éber figyelemmel kíséri a világban történő eseményeket és mindenki tettre készen kezdi lassacskán kialakítani a saját bunkerét és önellátó gazdaságát nagyobb vész esetére, amelyet már oly sok csatornán keresztül megjósoltak és amely hihetetlen méreteket öltött mára az emberi köztudatban, így energiában is. Ez nem kifejezetten 2012-re értendő, hanem az időszakra és eseményekre, amik történnek és történni fognak. Mindeközben hihetetlen pozitívak, nyitottak és segítő készek itt az emberek, igazi összefogást érzel egy közös cél érdekében, a világért, a kollektív tudatért és egyből olyan magas röptű inspiráció érint meg, hogy Te is be akarsz állni, segíteni és támogatni. Támogatni a fejlődést és segíteni minél több szempár ébredését. Ahogy ők mondják: Spread the light!

Hadd közvetítsem ennek kapcsán egy általam igen nagyra becsült Guru szavait:

„Az egész világon elterjedt az az érzés, hogy most valaminek történnie kell, ez így nem mehet tovább, valami robbanni készül.

Minden generáció azt hiszi, hogy az övé egy rendkívüli generáció. Minden kor embere azt hiszi, hogy az ő ideje különleges. De ez is csak az ego játéka – a korszak egyfajta kollektív egójáé. Mindig mindenki azt hiszi, hogy rendkívüli időkben él, a legfontosabb időkben, amikor óriási dolgok történnek, amikor minden változik. Ez az érzés nagyon régi és mindig velünk volt.

Minden kor úgy hitte, hogy ők azok, akik elértek arra a bizonyos csúcsra, hogy az övék a végső emberi sors, az Omega pont, ahol minden megsemmisül és újjászületik. Ez csupán hiú remény, az ego sóvárgása. Valójában semmi jelentősége. Élsz egy darabig, aztán a következő, ami utánad jön, szintén ezt fogja hinni. A fordulópont valóban itt van, de nem az emberiség történetében, hanem a tiédben. Az Omega pont, a tetőpont csak az egyén tudatában lehetséges és sohasem a korban vagy a tömegekben. Te átváltozhatsz, lehet belőled vallásos ember, tudatos ember, de ehhez a változáshoz minden kor megfelel. Ne csinálj elvont fogalmat az „emberiségből” vagy a „korunkból”, mert ezzel az elméd megint csak elindul kacskaringós útján, egy másik zsákutca felé. A gondolat elvon önmagadtól, a lehetőségtől, amely benned él.

Mindig elkerülöd önmagadat, a lényegedet. Inkább mással, vagy másokkal foglalkozol. Olyannyira, hogy még véletlenül se legyen időd magaddal foglalkozni. Inkább a korra gondolsz, a generációdra, a világhelyzetre, az evolúcióra, a tudomány fejlődésére, az emberiség sorsára… akármire, csak az a fontos, hogy valahogy elvonja a figyelmed önmagadról, arról, hogy mi is történik veled, a te tudatoddal?

Inkább foglalkozz önmagaddal! Te vagy a cél és te vagy az eszköz… és erre bármelyik kor megfelel, erre minden kor tökéletes.”

Osho

Közben megérett az érzés, hogy itt az idő hazamenni. Már lassan fél éve, hogy távol vagyok. Megvettem a repülőjegyeket, Április 3-án indulok tovább Delhibe (India) egy 4-5 napos rövid megálló erejéig, ahol egy indiai, szintén Osho szannyász ismerősömmel találkozom és kicsit körbenézek. Ez nagyszerű alkalom lesz arra, hogy a hosszú hazavezető utat kicsit megtörjem, főleg hogy már úgyis megvan az indiai vízumom és a jegy sem kerül többe ezzel a kis kitérővel.

Az utolsó kb 2 hetemet Roger és Lisa fákkal tűzdelt gyönyörű és a külvilágtól szintén kellőképpen elszigetelt otthonában töltöm, ahol az eddigiektől merőben eltérő tapasztalatok és meglátások birtokába jutottam és jutok. Mind a Dipunkával eltöltött idő, mind a 10 nap utazás és végül ez a záró időszak is egy teljesen más perspektívát adott és különböző módon segítette elő azt, hogy végül összeálljon a kép. Rogert és Lisát még 3 éve Indiában ismertem meg, a poonai Osho Ashramban. Amikor megérkeztem Ausztráliába ők pont Indiában tartózkodtak, ezúttal Sri Ramana Maharsi Ashramjában. Roger közvetlen tanítványa volt Ramesh S. Balsekarnak, aki 2009-ben távozott az élők sorából, mint advaita mester (http://www.rameshbalsekar.com/). Így hihetetlen sokat beszélgettünk a nem kettősség (advaita) tanításáról és egyéb témakörökről, mindezt a mindennapi praktikusságba is belehelyezve. Roger teljes könyvtárában, ami mellesleg nem kicsi, szinte a teljes spirituális irodalom megtalálható, így volt miből csemegézni, amikor nem épp beszélgettünk ugyan arról. Az alatt az idő alatt, amit Rogerrel és Lisával töltöttem, további nagy mennyiségű oldódás történt, nagyon sok hiányzó tégla és eltévedt megértés került a helyére, főleg hogy a szituációk úgy alakultak, hogy zömében az összes élethelyzetre sikerült kitérni és reflektálni. Roger akaratlanul is lassan kezd spirituális tanítóvá válni, ugyanis ahogy emberekkel beszélget, egyre több ember keresi fel. Tavalyig brókerként dolgozott, nem kis pénzt összekeresve, majd eladta a teljes cégét, hiszen úgy érezte, hogy ez neki elég, inkább szeretné a 1,5-2 hektáros birtokára fordítani minden energiáját, önellátóvá tenni és nyugalomban élni.

Van itt két kutya is a birtokon, egy Golden retriever úr és egy kecses fekete ruhás kis hölgy, aki igazából elég nagy termetű és nem szívesen enged be idegeneket a territóriumába. Ám a sok játék és a türelem meghozta a közeledését, és óriási barátnők lettünk. Most is, amint írom e sorokat, itt fekszik a lábamon, én egy kézzel írok, ugyanis amint abbahagyom a simogatását, igéző királynői pillantásával azonnal a fejemre koppint a folytatásért. Ő Alma hercegnő, egy hihetetlen kedves teremtés, akinek minden pillanatban beszélnek ragyogóan tiszta szemei. Persze George, a kissé mamlasz labrador is nagyon édes, de egy kis megfigyelés után elég könnyű rájönni arra, hogy minden cselekedetét az étel és a szex utáni vágy vezérli, azonban ivartalanított kan révén nem sok eredményre jut. Ezeket a kutyákat is a Suttogó kutyaverziója alapján képezték, azonban lehetetlen kibújnom a megtanult tapasztalataimból és nem észrevenni a hiányosságokat, és az ebből fakadó következményeket, mint hogy például Alma hercegnőnek temperamentumából fakadva mennyire fontos lenne, hogy birodalmába ne hatolhasson be illetéktelen betolakodó az ő állandó figyelmen kívül hagyásával. Georgenál ez ilyen szinten nem áll fent, ugyanis ő mindent elvisel, eltűr, és megtesz azért, hogy némi finom falathoz jusson.

Óriási út áll mögöttem mind fizikai, mind mentális értelemben, ám természetesen nem csak mögöttem, hanem előttem is. Az ausztrál része az utazásomnak teljesen megtöltött inspirációkkal, megkoronázta az eddigi utazást és tapasztalatokat, hab volt a tortán, amihez természetesen a torta is kell, mert a hab önmagában nem elég finom. Igazi mély beavatást kaptam itt a mindenség birodalmába. Azonban arra a kérdésre, hogy melyik részét élveztem a legjobban az utamnak, nem tudnék válaszolni, mert egyik sem volt jobb vagy rosszabb mint a másik, csupán egy másik aspektusa az élet megnyilvánulásának. Mindenhol teljesen más élmények értek, lásd még egy-egy országon belül is, és ez így volt tökéletesen kerek. Mindegyik országot és szakaszt a lehető legjobban élveztem a maga nemében és idejében. Most, hogy ennyi időt töltöttem a farmer életben, még itt Rogeréknél is, teljes természet közelségben a csend szigetén, biztosan furcsa lesz visszaintegrálódni a nagyvárosi életbe, főleg kiindulva a pár nappal ezelőtti tapasztalatomból, amikor egy csendes kisváros meglátogatása is olyan élményt nyújtott, mint amikor a vidéki lány felkerül a nagyvárosba, azonban ehhez egy jó kis ugró deszka lesz Delhi, ami óriási fejes lesz a lecsóba.

Április 17-én, Vasárnap 18 órától, azaz a megérkezésemre 1 héttel szeretnék tartani egy kis összejövetelt, képnézegetés és beszélgetés céljából, ahova mindenki szeretettel látott, aki olvassa ezt az üzenetet és akiben az indíttatás felébred. Aki nem tudja a címem, vagy kérdése van, írjon a szabadiandrea@yahoo.co.uk –ra. Üdv Mindenkinek

Több képhez kattints IDE

Ausztrália

Pénteken, azaz holnap lesz három hete, hogy itt vagyok Ausztráliában, a Füvesember otthonában.

Ez alatt az idő alatt össz-vissz kétszer voltam az óceánparton, elmentem Perth-be, a barátságos nagyvárosba, és volt alkalmam megtekinteni egy két kisebb várost. Az egyik egy óceánparti kis ékszerdoboz, a másik pedig egy teljesen tradicionális ausztrál városka, York:

Ezek alapján is egyértelműen elmondható, hogy nem a turistáskodás volt jellemző az elmúlt időszakra, hanem teljes mértékben felvettem a helyi érzést és ritmus és asszimilálódtam az itteni életbe. Európához képest kultúrában nem igazán bővelkedik, ugyanis a mai napig fennálló Ausztrál Államszövetség mindössze 1901-ben alakult meg, így nem sok történelemre tekint vissza, hiszen előtte börtönszigetként funkcionált. A fehér ember története Ausztráliában mindössze kétszáz éves, ellenben az ausztrál bennszülöttek (aborigin) kultúrája több mint 40 ezer éves múltra tekint vissza, de más források szerint a sziklarajzaik már közel 175 ezer évesek. A bennszülöttek kultúrájának minden része a nomád életmódról tanúskodik. A mítoszok szerint őseik óriás kenguruk voltak (vagy kígyók, emuk), akik dalaikkal alkották meg a tájat, adtak életet a növényeknek, állatoknak, embereknek. A teremtés után eggyé váltak a Földdel (totemek tisztelete innen ered). A bumerángot kb. 10 000 évvel ezelőtt találták fel az őslakosok, és csak néhány középső sivatagos területen használta néhány törzs kisebb állatok elejtésére.

Mint ahogy itt vagyok a nyugati parton, Ausztráliáról ennek fényében beszélhetek csak, hiszen a túloldalt nem láttam, azt nem tudom milyen, de az biztos hogy ott él a lakosság 80%-a és a helyiek szerint a stresszesebb élet miatt, több a stresszes ember is. Ezt a Nyugat-ausztrál tartományt leginkább az óriási terekkel tudnám jellemezni, ami többek között mind az utakban, mind a természet számára fent tartott térben, mind a hűtőgépekben megnyilatkozik. :) Az első dolog ami feltűnt, a hihetetlen kristály tiszta ragyogó kék ég és a vakító fehér felhők. Mivel itt épp nyár van, és közeleg az ősz, nagyon nagy szárazság jellemző mindenfelé, ezért túl sok zöldet nem látsz (a szépen karbantartott városokat kivéve), hanem sokkal inkább barnás, kiégett színeket és vas oxidtól megszíneződött vörös talajú földeket. Olyan igazi western filmes hangulata van, nekem nagyon tetszik, bár sokak szerint a téli esős időszakban sokkal gyönyörűbb. A növényzet is igen egyedi és a népsűrűség lévén nagyon kicsi, a természet óriási területeken nyújtóztatja ki karjait, aminek száraz meleg hangulata teljesen magával ragad. Az egyik kedvenc növényemet, ami mindenfelé megtalálható az alábbi kép mutatja:

Végtére is azt lehet elmondani Ausztráliáról, hogy kicsit európai, kicsit amerikai, kicsit ázsiai, de mindenképp összességében ausztrál.

Jelenlegi otthonom Perthtől kb 50 km-re Keletre található, Gidgegennup aprócska városán kívül fent a hegyen egy közel 3 hektárnyi területen. Erre felé nem sok ember lakik, konkrétan még egy szomszéddal sem találkoztam a három hét alatt, pedig állítólag vannak. Dipaunka nagy szeretettel fogadott óriási otthonában, ahol a hangszerei mellett kaptam VIP helyet, így minden reggel dobok, cintányérok, kongák, didzseridu és ki tudja még minek a társaságában ébredek. A nappali gyakorlatilag gyógynövény kivonatos üvegek múzeuma, több mint ezer különféle gyógynövénnyel, amihez ha már közel mész, meggyógyulsz. :) Mindegyik alkoholos kivonatot saját kezűleg ő készíti el az egyik hátsó szobában levő laboratóriumában, amikkel aztán a pácienseit kezeli óriási sikerarányban. A rendelője 20 km-re van innen, ahol intuitív és extraszensz képességeivel, valamint kineziológiai módszerekkel teszteli ki a kórisme után az adott beteg gyógyulásához szükséges gyógynövényeket. Különböző gyógynövény formulákat is kidolgozott egyes betegségekre és általános használatra épp úgy, mint a Bach virág kivonatokhoz hasonló gyógynövény és virág esszenciákat.

A gyógynövényekkel való gyógyítás az emberrel egyidős. A gyógynövények élő entitások, akik egy olyan nyelven beszélnek hozzánk, mely már régóta feledésbe merült, azonban teljesen tisztán az értésünkre adják, hogy a gyógyulásunkhoz melyikükre van szükségünk. A gyógynövényeket fogyaszthatjuk a napi étkezésünkkel, teaként, tinktúrában és egyéb más módokon. A levelek, virágok és gyökerek szintén fogyaszthatóak, ezért Dipaunka, teljes elszántságával arra buzdít minket, hogy építsük bele a gyógynövényeket a mindennapos életünkbe, ugyanis gyógynövényekkel meggyógyíthatjuk az egész világot.

Ezen kívül aromaterapeutaként, alkimistaként, tanárként, sámánként és íróként is tevékenykedik. Igyekszik az embereket hozzásegíteni ahhoz a tudáshoz, amivel elősegíthetik az önálló gyógyulásukat a megfelelő étkezésen, életmódon és tudatosságon keresztül. Hiszen ahogy mondja, a testünknek, melyet erre az életre kaptuk, épp úgy mint a kocsinak, vagy bármi másnak gondozásra és karbantartásra van szüksége.

A Szeretet képes mindent meggyógyítani és a Szeretet ereje az, ami meg fogja változtatni a világot – mondja. Amint a szívünkből cselekszünk, és szeretetben élünk, nem létezik szemrehányás, utálat és félelem többé. A Világ helyzete egyre kritikusabb, és ezt mindannyiunknak észre kellene venni és együtt, illetve egyénileg is dolgozni rajta. Meg van hozzá az erőnk, meg tudjuk változtatni a dolgokat. A legnagyobb erő a kollektívában van. Csak képzeld el, hogy mi történik akkor, ha minden ember a világon pl 1 hétig nem eszik Mc Donalds kaját és nem vesz Coca-Colát. Vége. Csak képzeld el milyen energiákat indít be az az aprócska egyszerű gesztus, hogy mindenki a világon, minden étkezéskor köszönetet mond mindazoknak az élőlényeknek, akik részt vettek abban, hogy az étel olyan formában ott lehessen előttünk az asztalon, készen a fogyasztásra. Itt az idő, hogy megköszönjük a Földanyának mindazt az ajándékot, amit kaptunk tőle és hogy több szeretetet, tudatosságot és megbocsájtást hívjunk az életünkbe. Ha kinyitjuk szívünket és emlékezünk arra, hogy kik vagyunk igazán, ott terem a végtelen Fény és Szeretet.

Ha valakit érdekel a weboldala, akkor íme: www.theherbalist.com.au

A farm egy részén, közvetlenül a ház mellett található a kert, ahol mindenféle gyógynövények, zöldségek és gyümölcsök növekednek. Többek között a teljes újdonság erejével hatott a füge fa, ugyanis én fügét még csak szárítva ettem, és bizton állíthatom, hogy frissen sokkal de sokkal finomabb: zamatos, lédús, édes, igazából alig lehet abbahagyni. Dipaunka nem a mennyiségre megy egy-egy adott faj termesztéséből, hanem inkább sok különböző féle növényt próbál nevelgetni, több-kevesebb sikerrel az errefelé ólálkodó nagyszámú kenguruknak és madaraknak köszönhetően, vagyis nem köszönhetően. A hatalmas területen található még egy Tipi (óriási sátor), amely különböző általa vezetett szertartásoknak és meditációknak ad otthont valamint egy onnan 100 m-re elhelyezkedő izzasztó kunyhó.

Az itt töltött időmben leginkább a kertészkedésben és a háztáji munkákban segédkezem, de amikor valami szertartás, vagy meditáció közeledik, annak az előkészületeiben is szervesen részt veszek, így folyamatosan alkalmam nyílik tanulni tőle. Emellett pedig sokat beszélgetünk és én pedig sokat kérdezek.

Néha elmegyünk egy-egy valamilyen apropóból szerveződött baráti összejövetelre (legutóbb a teljes családját megismertem a lánya esküvőjén), de alapvetően az idő legnagyobb részében, teljesen egyszerű életet élve itthon tevékenykedünk. Én hihetetlenül élvezem ezt a nyugit és persze ezt a tudást és tapasztalatot, ami körülvesz. Sokszor jut eszembe a jászfényszarui tanyánk, ami ugyan csak 1-2 évig volt meg, olyan 6-7 éves korom körül, de mégis mély emlékeket hagyott bennem a búbos kemencével és gémeskúttal együtt, ahol Apukám telefonfülkéből alakított ki egy WC-t és ahol megannyi őzike és nyúl szaladgált, én pedig a közeli szénakazalban ugráltam.

Dipaunkát elég sokan ismerik a környéken és messzebbről is, leginkább gyógyító és sámán tevékenysége kapcsán. Egy hétre rá, hogy megérkeztem egy izzasztókunyhós élményben vehettem részt.

Az izzasztókunyhó szertartását az észak-amerikai indiánok a test és lélek megtisztítására használták, valamint a szkíták gyógyító tudásának fontos része volt évszázadokon keresztül. A későbbiekben viszont sokáig, mint ősi pogány szokást tiltották. Az indián kultúrában ez szertartás a felnőtté válás és a Látomáskeresés szertartása. Felnőtté válásunk után pedig az útkeresést és a lélek gyógyulását szolgálja. Ez egy beavatás az önmagunk és világ megismerésébe, megértésébe és az Univerzum átélésére. Az izzasztó kunyhó igazából megtisztulás és újjászületés egyben. Mindhárom szinten (test, lélek, szellem) gyógyít. A gőz belélegezve izzadást vált ki, ezzel elégeti a méreganyagokat a szervezetből. Az imák, fohászok, énekek a lelket tisztítják és a gondok, örömök megfogalmazása által a szellemi úton való járást is segítik. A szertartást egy egyéni előre kigondolt belső szándék vezéreli, ami lehet gyógyulni vágyás akár lelki, akár fizikai szinten, vagy valami az egyént erősen foglalkoztató meg nem értett dologra való rákérdezés, pontosítani vágyás. A kunyhó gömbölyded formája az anyaméhet jelképezi. A Földanya méhét, és saját édesanyánk méhét is, de a világ teljessége, kereksége is jelen van. A kunyhóba való belépés előtt a vezető megfüstöl, majd a Nap járásának irányában mindenki leül odabent. Imák és fohászok közben a sámán behívja a négy elemet és az égtájakat, majd minden résztvevő hangosan megosztja a szándékát a szertartással kapcsolatban. Négy kör van, ezek a négy égtáj üzeneteit fogalmazzák meg, melyek a következők:

Nyugat: A nyugvás, elmúlás iránya. Itt tér nyugovóra a Nap. Ide tartozik tehát mindennek az elmúlása, vége, a halál. A szülők, nagyszülők, távolabbi ősök, a bölcsesség iránya. Bármi, amin már túl kell lenni, letenni terhét. Évszaka az ősz, eleme a föld, színe a fekete, napszaka az este, ideje a múlt.

Észak: Az éjszaka, az álmok, látomások helye. Ezek mutatják számunkra belső igazságainkat. Ez a lelkiismeretnek, a lelkiismeret aranytükrének, a megtisztulásnak és az igazságnak iránya. Ide tartozik minden, amitől szeretnénk megtisztulni, lemosni magunkról. Évszaka a tél, napszaka az éj, eleme a víz, színe a fehér, ideje pedig az időtlenség, hiszen álmainkban egészen más idő létezik, mint az ébrenlétünk során.

Kelet: A keletkezés, indulás, születés, gyógyulás iránya. Ide köthető minden kezdet: egy új kapcsolat, munkahely, lakás, terv, illetve ezekre való törekvés, vágyakozás. Ide tartozik a gyermekszületés is. Évszaka a tavasz, napszaka a reggel, eleme a levegő, színe a vörös. Ideje a jövő. Ebben az égtájban és a szertartás harmadik körében lehet testi, lelki, szellemi gyógyulásért is imádkozni.

Dél: Itt süt legerősebben a Nap, itt áll legmagasabban, itt ragyog legfényesebben. A dél tehát az erő iránya. Ebben az irányban lehet erőt kérni bármilyen feladat elvégzéséhez, illetve köszönetet mondani bárkinek, bárminek bármiért. Évszaka a nyár, napszaka a dél, eleme a tűz, ideje a jelen, színe a sárga.

A négy kör alatt további imákat és mantrákat énekelünk vak sötétben. A kunyhó melegét az izzó kövek adják. Ezen körülmények között eltűnnek az élettel és saját tudatalattinkkal kapcsolatos félelmeink, eltűnik az ellenállás. A tudatalatti ebben az állapotban mélyen megnyílik, elénk tárva önmagunk felfedezetlen mélységeit, életünk miértjeit, sorsunk összefüggéseit. Ha valaki nem tud tovább bent maradni, nyugodtan kimehet, de vissza azonban már nem jöhet.

Egy másik alkalommal az Újhold és a Shivaratri, vagyis „Shiva Isten Nagy Éjszakája” kapcsán sámándobolást tartottunk. Na hát ez is fantasztikus volt. Mindenki elhozta a dobját, vagy bármilyen egyéb hangszerét, ami lehetett akár gyufásdoboz is, majd egy rövid bevezető és a szertartással kapcsolatos szándékmegosztást követően lassan felépülve megkezdődött a dobok, énekek és mantrák révületbe ejtő és varázslatos összjátéka. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy olyan hangok jönnek ki a torkomon, amilyenek még soha, így teljesen ámulatba ejtettek. Többször meg kellett állnom a nevetés, csodálkozás és az elmém analizálni vágyása miatt, azonban azt, hogy vajon ez az egész mégis hogyan történik, ilyen módon persze nem sikerült megérteni. Ez is egy eszköz, egy forma az Önmagunkhoz, a Forráshoz, az Univerzumhoz való kapcsolódás elősegítéséhez. Az összenergia működött, szinte összeszokott csoportként épült fel majd halkult vissza újra és újra ez a csodálatos isteni hangzás, az ősi rituálé. A szertartást egy rövid csend követte, teret engedve a gerjesztett energiáknak, majd megosztottunk egymással az élményeinket. Ezek után következett az est fénypontja, még pedig hogy szokás szerint földelés céljából minden szertartást egy hangulatos közös kajálás zár, mely során mindenki a saját maga által szeretettel elkészített ételét dobja be a közösbe.

Péntektől kicsit megváltozik a helyzet, ugyanis elutazik a füvesember 10 napra. Készségesen felajánlotta old timer VolksWagen furgonját, hogy jöjjek-menjek vele, de sajnos még nem érkezett meg Magyarországról az otthon felejtett nemzetközi jogsim, a rendőrök pedig nagyon háklisak itt, így addig valahogy meg kell oldanom, hogy elkerüljek innen a senki földjéről, ahol még a busz sem jár. Túl sok tervem még nincs az elkövetkezendő időszakra, de ehhez az is hozzá tartozik, hogy igencsak pénzem szűkén vagyok már, illetve nagyjából mindegyik spirituális utazásomból azt a legfőbb üzenetet és házi feladatot kaptam, hogy kicsit jobban engedjem el az irányítást, és bízzak a történésekben, a Létezésben, hiszen már olyan sokszor megmutatta számomra Gondviselését. A „rendezvények” alkalmával jó pár nyitott és kedves emberrel megismerkedtem, így már vannak is programkezdemények, most azt hiszem hátradőlök, és átengedem magam a pillanatnak és a Gondviselésnek.

Több képhez kattints IDE

Új föld

Atyavilág!! Itt vagyok Ausztráliában! El sem hiszem! Ez aztán semennyire nem szerepelt, nem hogy a terveimben, de a legutolsó gondolataimban sem. Mégis itt vagyok, wow, ez aztán a fordulat. Gyermek koromban álmodoztam még arról, hogy egyszer majd idejövök és megmentem a koala macikat meg a kengurukat. Mondjuk a kengurukat nem nagyon kell megmenteni, mert azokból van elég.

Ugyan meg volt már a jegyem Indiába, 11-én repültem volna, de a belső vezetőm mégis ide irányított, én pedig engedtem a megérzéseimnek, így most itt vagyok az ausztrál füvesembernél, lassan már egy hete, aki gyógyító, sámán, gyógynövény szakértő, tanár és ki tudja még mi. De az biztos, hogy nagyon ért a főzéshez és az ételekhez is, valamint vegetáriánus szakácskönyvet is írt már. A Balinéz korrupciónak és egy kis kapóra jött hasmenésnek köszönhetően egy komoly orvosi diagnózist kaptam a tánctanárnőm közbenjárásával, így most próbálom épp visszaigényelni a fel nem használt repülőjegy díját, ugyanis hála az égnek kötöttem rá biztosítást. Annak is nagyon örültem, hogy így még egy hetet ráhúztam Balin, amit a lányokkal tölthettem egy olyan fantasztikus élménysorozat keretében.

Amikor péntek reggel Linda vitt ki a reptérre, mondtam neki, hogy egyszerűen képtelen vagyok bármilyen izgatottságot érezni az utazással kapcsolatban, ami abból ered, hogy már annyira a jelen pillanat köti le minden figyelmem, hogy valóban csak úgy repülök az árral és táncra perdülök vele, amikor csak tudok. Ilyen lazán még sosem utaztam. Se egy kinyomtatott repjegy, a vízumnak, amit online regisztráltam semmi nyoma, ugyanis azt írták hogy nem muszáj kinyomtatni.

Balival úgy érzem lezárult egy korszak. Az elmúlt három hónap alatt hihetetlenül belazultam, elengedtem az irányítást és mindazt ami már nem tartozott hozzám. Kifinomodtak a női energiáim, visszatértek teljes valójukban és vissza találtam önmagamhoz. Sokan közületek tudják az utazásom alap kiváltó okát, tudják, hogy milyen nehéz időszakon mentem keresztül abban az időben egy fájdalmas szakításból kifolyólag. Ugyan mire elindultam már megértések sorozata történt meg és az elfogadás egyre inkább kezdett kiteljesedni, végül is célját változtatta az utazás: Menekülés helyett az elveszett önmagam keresésére indultam.

Úgy érzem most jutottam el arra a pontra, hogy beértem, hazaérkeztem, újra itthon vagyok. Nem helyileg, hanem lelkileg. Ezt abból érzem a legbiztosabban, hogy az emberekkel is érezhetően megváltozott a kapcsolatom: minden megerőltetés nélkül, tiszta természetemből fakadóan úgy érzem képes vagyok újra adni az embereknek és mindez semmilyen többlet energiámba nem kerül.

A létezésbe és az önmagamba vetett bizalom leckéjét tanulom az élet iskolájában, immáron sokadszorra. Úgy érzem mindig levizsgázok a tanév végén, jelesre, aztán kirepülök az iskolából és egy idő után tanulmányaim feledésbe merülnek, akár milyen világosan is értettem meg őket, egyszerűen ismétlésre szorulok.

Sokat agyaltam egymagamban és újdonsült nővéreimmel is, hogy ezt a megszerzett nyugalmat, harmóniát, szabadságot és áramlást, vagyis a megtalált önmagamat, ami igazából sohasem veszett el, hogyan lehet hosszú távon tudatosan életben tartani az otthoni hétköznapokban is, hiszen az ám az igazi művészet. Főleg nőként nagy kihívás ez, amikor olyan könnyedén képesek vagyunk szem elől téveszteni önmagunkat, amint egy kisebb-nagyobb eltérítő tényező érkezik a gépezetbe. Ezt lejjebb bővebben kifejtem.

Eddigi tapasztalatom szerint, szinte minden utazás alatt teljesen visszakerültem a teljes béke állapotába, totális szabadságot éltem át és úgy éreztem igazán élek, itt és most. Azonban ez a felhőtlen Buddha állapot nagyjából fél évig tartott ki, aztán hiába igyekeztem minél több tudatosságot belevinni az életembe és különböző mesterek tanításait olvasgatni és gyakorolni nap mint nap, egyszerűen visszaszippantott a társadalom és a szokások, majd szépen lassan újra beálltam a sorba. Nem láttam többé azt a misztériumot, ami a hétköznapokban ugyan úgy jelen van, csak nagy elfoglaltságunkban nem vesszük észre; és nem éltem át tovább azt a totális szabadságot, ami minden utazás alkalmával magába szippant, nem azért mert egymagamban utazgatok, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy a jelen pillanat annyira gazdag minden egyes részletében, hogy önkéntelenül is odavonzza minden figyelmem és azt veszem észre, hogy előbb vagy utóbb csak és kizárólag azt élem. Hiszen ez maga a szabadság. Tudatosság kell hozzá és a jelen pillanat. Ez minden. Ez a hétköznapokban és munka mellett is könnyű szerrel megteremthető. Olyan pofon egyszerűen hangzik…

Nővéreimmel mindannyian egyöntetűen arra a konklúzióra jutottunk, hogy a társadalmat, a generációkat és a kultúrát nem lehet és nem is kell kitörölni és megváltoztatni, azonban egy óriási segítség ennek a boldogságos állapotnak a megtartására, egy olyan támogató közösség létrehozása és életben tartása, ahol az emberek hasonlóképpen gondolkoznak és próbálnak minél több tudatosságot vinni az életükbe. Ahogy már azt előző írásaimban is éppen eléggé kihangsúlyoztam, hihetetlen sokat számít az, hogy olyan emberek vesznek körül, akikkel megoszthatod belső gondolataid, úgy ahogy vannak, tisztelik emberi lényed és nem próbálnak meg korlátok közé és fiókokba rakni, ugyanis tudják, hogy szabadságodban és szárnyalásodban vagy a legszebb és a legteljesebb. Épp ezért, ha hazamegyek, előbb-utóbb szeretnék valamilyen módon otthont adni egy ilyen közösségnek, mely mentes bármilyen előírt tanítástól és vallástól, mindenki azt hoz amit hoz, egyik sem jobb mint a másik, csak más és mi pedig örömmel hallgatjuk a más nézőpontokat.

Most pedig kicsit bővebben kifejteném, hogy véleményem és tapasztalatom szerint egy szívéből élő nőnek miért is olyan könnyű eltérítődni a boldogság és magabiztosság állapotából. Leginkább nőkhöz szólok, de nem csak nőknek.

Minden nőben ott él az ősi erőtől duzzadó asszony, a bölcs, az intuitív. Az intuíció a híd belső lényünkhöz. Mi, nők nagyon sokszor hessegetjük el megérzéseinket félelmeink és biztonságra vágyásunk miatt. Azonban ez az elterelés olyan kompromisszumokba képes belekényszeríteni, melyekkel elveszítjük ezt a kapcsolatot, mélyrepülésbe kezdünk, és csak akkor eszmélünk fel, és szedjük össze az energiát a változtatáshoz, amikor már elmentünk a végletekig, és tarthatatlan a helyzet, amiben vagyunk. Féltünk meglépni előbb a lépéseket, megmagyaráztuk első megérzéseink igazságtalanságát és oktalanságát. Könnyedén jöttek a gondolatok egymás után megszámlálhatatlan mennyiségben, melyek a biztonságos és könnyebb út mellett szóltak. Hivatkozunk elfogadásra, tanulásra, türelemre, és számtalan egyéb okra, melyet a fantáziadús elme kreálni tud annak érdekében, hogy elfedje az igazságot, amit intuíciónk napnál is világosabban megvilágított a számunkra a kezdetektől fogva. Azért hívom a könnyebb útnak a „rosszban” való megmaradást, mert ez legalább egy biztonságérzetet nyújtó rossz, hiszen ezt már valamennyire ismerjük, kontra elhatározni magunkat a változtatásra és kiállni önmagunkért, véghezvinni mindazt, amit legbelsőbb lényünk és női zabolátlan természetünk diktál. Van, hogy nehéz megkülönböztetni, hogy mi is az igazi megérzés, és mi az egyéb sallang gondolat, ugyanis a megérzéseink, így a tudatosság, néha olyan fájdalmas igazságokkal szembesít, hogy szavakban ugyan még meg sem testesült, máris szépen sorjában gyártjuk a figyelemelterelő gondolatokat. Aztán célhoz is érünk – elfelejtjük azt, hogy honnan indultunk. A képzelgés révbeért. Minél inkább elmegyünk az elterelő gondolatokkal, annál mélyebbre süppedünk bennük, annál nehezebb erőt venni és annál kevésbé látjuk kívülről az eseményeket. Számtalanszor elmegyünk a könnyebbnek látszó élethelyzetekkel, körülményekkel és gondolatokkal, amik látszólag jelentősen megkönnyítik helyzetünket, kielégítik vágyainkat, egy szebbnek látszó jövő felé terelnek, azonban hamarosan kiderül, hogy ha nem a benső hangot követjük, akkor könnyen a végletek csapongásába kerülünk, később pedig ha nem állunk fel időben az asztaltól, és követjük az utat, amit a belső vad diktál, akkor depresszióba zuhanhatunk. Ennek a belső vadnak a megfelelő kifejeződése hihetetlenül fontos. Hiába minden szelídítés a kultúra, társadalom, vallás, kapcsolatok és család részéről, hiába minden kordában tartás. Egyszer kiszabadul, és dühödten fog őrjöngeni. Hiába minden akarat az alkalmazkodásra és a beilleszkedésre, ha egyszer nem azt éled, ami vagy, nem fejeződsz ki abban, amiben női esszenciád kiteljesedne. Ezt elkerülendő, vegyük fel a kapcsolatot belső ösztönös lényünkkel, és olyan utat járjunk, amin ki tud fejeződni, élni tud és virágozni, teremteni és alkotni. Minden nőben ott él ez, minden nő meg tudja találni a kifejeződésének különböző formáját. Ami fontos még: a támogató közeg. Az az igazi barát és az az igazi férfi a számodra, aki hagyja ezt a belső erőt kibontakozni, szabad utat enged a szárnyalásodnak és segíti a benned lévő ösztönös lényed kivirágozni.

Figyeld meg, mi az, amiben megnyugszol, amiben elfeledkezel a világról, amiben minden pillanat egy örökkévalóság, amiben igazán élsz, amiben minden sejted vibrál és sugárzik. Kérdőjelezd meg újra és újra a gondolatokat és kérdezd meg magadtól újra és újra, hogy mi az, amit itt és most szeretnél.

Ez az a kérdés, ami a fogyni vágyókat is segítheti, azokat, akik természetesebb testet szeretnének templomuknak, hiszen az esetek nagy részében nem azt esszük, amit igazán kívánunk, hanem azt kívánjuk meg, amit látunk. Ezek apró döntések az életben, de ezek segítenek hozzá ahhoz a tudatossághoz, amivel a belső lényünkhöz fűződő fonal, nem csak hogy nem vékonyodik, de folyamatosan erősödik és meg tudjuk élni mindazt a csodálatos misztériumot, ami bensőnkben lüktet szüntelenül, csak ki kell nyitni hozzá a szemünket.

„Figyelj intuíciódra, belső hangodra; kérdezz, légy kíváncsi; azt lásd, amit látsz; azt érezd, amit érzel; azt halld, amit hallasz; aztán aszerint cselekedj, amit igaznak gondolsz.”

Bali - Utolsó napok

Az utóbbi két hétben igencsak felgyorsultak az események. Éppen hogy hazautazott az ausztrál füvesember, rá pár napra megismerkedtem 2 magyar lánnyal, mialatt a Dewa Warungban költöttem szokásos tánc utáni ebédemet. A warung és az étterem között az én megértésem szerint az a különbség, hogy a warung egy kisebb helyi étterem, ahol nem számolnak fel plusz adót és szerviz díjat. A Dewa Warung pedig azt hiszem túlzás nélkül állíthatom, hogy az Ubudban tartózkodók egyik legkedveltebb helye, mert egészséges ételeket készítenek, válogatott összetevőkkel és vegetáriánus kínálatuk is van, valamint nem mellékesen kb 2-300 Ft-ból meg lehet ebédelni, ha pedig friss gyümölcslevet és desszertet is kérsz, akkor 4-500 Ft-ból. Én a felső emeleten ültem, és fogyasztottam a szokásos curry tempeh-met, amikor hirtelen magyar hangokra lettem figyelmes, melyek az alsó emeletről szűrődtek fel. Azonnal felpattantam és mosolyogva rákérdeztem, hogy jól hallom e. Kicsivel később csatlakoztam a társalgáshoz, és óriási öröm töltött el, hogy végre magyar lányokkal, magyarul társaloghatok és ráadásul ilyen jó fejek. Nem is volt kérdés, hogy ’This is the begining of a beautiful friendship’ :), vagyis hogy itt nem állunk meg. Melinda és Erika ösztöndíjjal vannak itt, immáron fél éve és indonézül tanulnak egy évig. Épp lakást kerestek az elkövetkezendő időre, így velük tartottam.

Nem sokkal ezután, egy keddi estén az eddigi ittlétem egyik legnagyobb ajándékát kaptam: Ubud Jazz Café nevezetű bárjában felcsendült a ’Magyarország’ című nóta egy sajátos verziója hegedűvel kísérve. A csapat, aki megajándékozott ezzel az óriási élménnyel, az Erik Sondi’s Quartett, a hegedű virtuóz pedig Helga, a magyar lány, aki olyan beleéléssel és olyan gyönyörűen pengette a szólamokat, hogy tetőtől talpig libabőrös voltam az előadás teljes időtartama alatt. Amikor pedig erővel és energiával teljes hangja egyszer csak ezt énekelte: ’Magyarország..’ – abban a pillanatban könny szökött a szemembe és ahogy tovább folytatta, még inkább elárasztottak az érzelmek: büszkeség, honvágy és emlékek keveredtek. Ez a gyönyörű szőke lány, a határozott kiállásával hirtelen idehozta nekem Magyarországot és én a könnyeimmel együtt fürödtem benne. Egyszerre hazavágytam, és egyszerre éreztem azt, hogy mindennel együtt itt van velem. Amikor a koncert végéhez értünk, minden kérdés nélkül egy öleléssel adtam tudtára, hogy milyen óriási ajándékot kaptam tőle. A zenekarban társa volt három indonéz szintén remek zenész, akik zongorán, nagybőgőn és dobon kísérték a tehetséges fiatal lányt. A dalok között szerepeltek még lengyel, orosz és egyéb klasszikus muzsikák nagyszerű feldolgozásai, amelyeket mind egytől egyig ők komponáltak ilyen formára. Mivel Helgának aznap születésnapja is volt, a koncert végén a kihozott tortából minket is megkínált, majd izgatottan csevegtünk a történtekről és egymás életéről. Ő is láthatóan örült a lelkes magyar rajongótábornak. Innentől kezdve, Helga összes koncertjén ott voltam, ami elérhető távolságra volt tőlem.

Egyik délután szintén egy nem minden napos eseménynek lehettünk részesei: hamvasztási rituálét tartottak a városban. Az előző héten már látni lehetett, ahogy napról napra épül fel a koporsót hordozó óriási arany torony a palota mellett. A nagy eseményre összesereglett Ubud népe. A hamvasztás napján a palotától indult a halotti menet és a tömeg kíséretében érkeztek a koporsókat szállító impozáns tornyok, a nagyjából 1,5 km-re elhelyezkedő égetési helyszínhez, egy templomhoz.

Három hullát készültek elégetni, akik közül az egyik valószínű királyi családtag, a lila ruházatot viselő hozzátartozókból ítélve. Miután a koporsók megérkeztek, leemelték őket a toronyról és a már ott várakozó három felépített bika belsejébe helyezték a testeket.

Amikor ez megtörtént, még egy kis imádkozás, díszítés, majd felgyújtották az egészet úgy ahogy van.

Ezt a ceremóniát nem mindenki engedheti meg magának, csak a nagyon gazdagok, de ők is egész életükben erre gyűjtenek, ugyanis több száz millió indonéz rúpiába kerül, ami még 45-el osztva is sok, hogy magyar forintot kapjunk. Ezzel az ünnepséggel elűzik a rossz szellemeket és méltóképpen átsegítik a lelket a túlvilágra, hogy újjászülethessen. Lenyűgöző egyébként az, amilyen megkérdőjelezhetetlenül hisznek a vallásukban és abban a rendszerben, amibe beleszülettek, amit tanítottak nekik.

Lindával a rákövetkező nap leindultuk délre, ahol megismerkedtem Gabival és Évával, akikkel a strandon töltöttük a napot. Ez a kis leánycsapat olyan színt hozott az itt tartózkodásomba, és olyannyira jól éreztük magunkat így együtt, magyar lányokkal!!, hogy Lindával úgy döntöttük, hogy – ő pár napra én pedig erre az időre – felszámoljuk ubudi életünket és leköltözünk ide délre, hogy ebben a pompás társaságban és strand közelben lehessünk. A szállásunkat készségesen Éva munkatársa, a szingapúri Sham nyújtotta, aki láthatóan csak úgy repesett az örömtől a magyar hölgykoszorúban.

Számomra nagyon megérett már a környezetváltozás, ugyanis már 3 hete, hogy minden nap táncórákat vettem és ugyan azokat az utcákat és éttermeket jártam, ami által nagyon jól kialakult a kis napirendem, de úgy éreztem, hogy megsuhintott a változás szele. Az utolsó napokban már otthon sem volt olyan a hangulat, többek között nekem köszönhetően, mert ugyan amennyire édesek a Balinéz emberek, olyannyira érthetetlenek is tudnak lenni, pont amikor az ember sietne. Egy ilyen szituációban nyilvánítottam ki a véleményem kicsit erélyesebben a házi bácsinak, ami tényleg nem szokásom, de Linda várt rám, és ő pont akkor nem értette, hogyan is állunk anyagilag. Egy totál egyszerű összeadási dolgot fél órán keresztül magyaráztam neki, már számolni se tudtam, hogy hányadszorra, aztán felment bennem a pumpa. A másik dolog, amit ezer százalékra nem várhatsz el egy Balinéztől: az pedig a térképolvasás. Felejtsd el azt, hogy megmutassa a térképen azt, hogy hol is vagy, ha épp elkeveredtél, vagy keresel valamit. Teljesen más itt a gondolkodás, és nyugatiak számára egyértelműen a türelem iskolája ez.

Lindával már szokásunkká vált az általa csak „kis piszkos rózsaszín”-nek elnevezett warung látogatása étkezés céljából, mert tök jó vega kaját lehetett kapni, a legolcsóbban a környéken. Az utolsó esti vacsorára kirúgtunk a hámból egy drágább étterembe, ahol görög salátát ettem feta sajttal és olíva bogyóval. Ezt azért hangsúlyozom így ki, mert 3 hónapnyi rizsevés után egy görög saláta maga a mennyország – pedig otthon nem is annyira szerettem. Volt egy nap, hogy csak vizet ittam, és az ausztrál füvesember rám hagyott gyógynövényeit, mert előző nap este Helga születésnapi csoki tortájából úgy bekajáltam, hogy másnap reggel ébredéskor jobbnak láttam koplalni egy napot májméregtelenítés céljából. Kíváncsi voltam hogy bírom, mert egyszer próbáltam eddig életemben és hihetetlen rosszul bírtam, de most csodák csodájára, lehet hogy azért is mert raktárként felszedtem 1-2 kilót, de úgy éreztem, hogy több energiám van, mint valaha. Persze a koplalás másnap reggelén, amikor felébredtem, úgy éreztem, hogy ha most azonnal nem eszem valamit, akkor itt helyben összeesem, ezért gyorsan kisiettem a piacra és magamba toltam egy teljes nagy papayát. Hétfő reggel még elmentem egy táncórára, elbúcsúztam kis tanárnőmtől, sajnos a kisfia beteg volt így nem volt túl vidám és elmaradt az érzelgős elköszönés, amibe azért az is belejátszott, hogy kértem tőle, hogy ha tud hozzon pár pamut jóga gatyát, mert a piacon nagyon jópofákat lehetett kapni és még nekem is elég hosszú volt, de ő műselyem gatyákat hozott, amivel mondtam, hogy semmit nem tudok kezdeni. Ilyenkor persze Balinéz módra előadja a hattyú halálát és várja, hogy megszánd, amikor te tök érthető módon elmondtad neki, hogy mi merre hány méter és mire van pontosan szükséged. Ez egyébként tényleg egy szokás errefelé, a házi bácsival is volt pár beszélgetésem erről, amikor már nem bírtam tovább a műsort. Hihetetlen édesen mosolyogva rád akarnak sózni dolgokat és a végén te érzed magad totál szarul, hogy ennek a kedves embernek, aki csak segíteni akar neked, nemet mondasz. Azt hiszem ezt hívjuk otthon érzelmi játszmának.

Tehát miután elköszöntem a tánctanárnőmtől, a posta felé vettem az irányt, hogy feladjam az itt felhalmozott tálat, balinéz tánc kosztümöt és egyéb kütyüket, majd megkajáltam és irány Linda lakása, ahova ma reggel költözött be és ahonnan hamarosan indulunk le a többiekhez. A szállásunk az elkövetkezendő pár napban ismét Sham felső emelete lesz, az a hely, ahonnan minden remek strand könnyűszerrel elérhető.

Apropó még egy vicces sztori: Melinda, Erika és még egy lány elmentek kíváncsiságból az Eat, pray and love-ból ismert füvesemberhez, Ketut Liarhoz és Ő egy az egyben ugyan azt mondta nekik is, mint Elizabeth Gilbertnek, még egy picit sem változtatta meg a szövegét: még azt is ugyan úgy mondta, hogy visszatérnek majd hozzá, és nála laknak. Minden esetre állítólag vicces volt a forma, bár akkor kevésbé amikor ők kevesebb pénzt adtak, mint amire az öreg számított. Egyébként 96 éves, amit a könyvben nem tudott állítólag pontosan, de mondjuk való igaz, hogy mivel nem tartják a születésnapot egy nagy ünnepnek erre felé, ezért sokan nincsenek tisztában a korukkal, vagy komoly utána számolás szükségeltetik.

Az elmúlt pár hétben több házassági ajánlatot is kaptam, amivel nem csak én vagyok kitűntetve. Mivel a házasság itt egy alapvető dolog, ha nem vagy még férjnél és egy picit nem figyelsz oda, simán beházasítanak. Egy bule (így hívják az itteni fehér nőket) amúgy is jó party, gondolják ők. Szívesen lógtam helyiekkel, de a szikráját se éreztem annak, hogy bármelyikkel is kezdjek valamit.

A hosszú nap után amint megérkeztünk, levágódtunk a strandra és összefütyültük a lány csapatot az utolsó heti hajrára. Teljes szívvel állíthatom, hogy nagyon jól sikerült mindez, és ezt a képek remekül érzékeltetik.

Minden nap más strandot néztünk meg, egyik jobb mint a másik, de azért a thaiföldi partszakaszokkal nem érnek fel. Egyik nap voltunk ott, ahol 3-4 éve már megfordultam, és nagyon jó kis nosztalgia volt oda visszatérni.

Utolsó előtti este elmentünk Seminyakon egy felkapott klubba, a Ryoshiba, ahol aznap este Helga lépett fel. Hamarosan már mindenki képben volt azzal, hogy hol ülnek a magyar lányok, ugyanis kellőképpen megcsináltuk a hangulatot, Helga pedig a színpadról is partnerünk volt ebben. A koncert után a tehetséges hegedű művész is csatlakozott a társaságunkhoz és éjszakába nyúlóan beszélgettünk, röhögcséltünk, fotózkodtunk és élveztük hogy ennyi magyar lány gyűlt ma itt össze. A képen balról jobbra: Éva, Gabi, Helga, Én, Linda.

A strandoláson kívül volt olyan alkalom, hogy egy luxus házban rendezett tanári összejövetelen vendégeskedtünk, akik egy itteni nemzetközi iskolában tanítanak, ott ahol Sham is. Egy másik nap Linda magyar paprikájának köszönhetően paprikás krumplit főztünk, ami után mind a 10 ujjam megnyaltam, főleg hogy végre hazai ízeket érezhettem a számban.

A lányokban új nővéreimre leltem és hihetetlen hálás voltam minden percért, amit velük tölthetek, mert ahogy ráeszméltem már nagyon hiányoztak a barátnők. Úgy érzem különösen gyorsan kialakult a kapcsolódás közöttünk, ott voltunk mindannyian különböző sztorival és élettörténetekkel, mégis teljesen hasonlóan, hiszen a lelkek kapcsolódása volt ez. Akkor és ott hihetetlen sokat tudtunk adni egymásnak és ez hosszú időre feltöltött. Az utolsó éjszakán, pont teliholdkor, Istennőimet egy kis meditációra invitáltam, amit aztán hosszas kacagás és éjszakába nyúló világmegváltó beszélgetés szakított meg. Ezúton is köszönöm nektek! Kattints az alábbi képre a többiért.