Atyavilág!! Itt vagyok Ausztráliában! El sem hiszem! Ez aztán semennyire nem szerepelt, nem hogy a terveimben, de a legutolsó gondolataimban sem. Mégis itt vagyok, wow, ez aztán a fordulat. Gyermek koromban álmodoztam még arról, hogy egyszer majd idejövök és megmentem a koala macikat meg a kengurukat. Mondjuk a kengurukat nem nagyon kell megmenteni, mert azokból van elég.
Ugyan meg volt már a jegyem Indiába, 11-én repültem volna, de a belső vezetőm mégis ide irányított, én pedig engedtem a megérzéseimnek, így most itt vagyok az ausztrál füvesembernél, lassan már egy hete, aki gyógyító, sámán, gyógynövény szakértő, tanár és ki tudja még mi. De az biztos, hogy nagyon ért a főzéshez és az ételekhez is, valamint vegetáriánus szakácskönyvet is írt már. A Balinéz korrupciónak és egy kis kapóra jött hasmenésnek köszönhetően egy komoly orvosi diagnózist kaptam a tánctanárnőm közbenjárásával, így most próbálom épp visszaigényelni a fel nem használt repülőjegy díját, ugyanis hála az égnek kötöttem rá biztosítást. Annak is nagyon örültem, hogy így még egy hetet ráhúztam Balin, amit a lányokkal tölthettem egy olyan fantasztikus élménysorozat keretében.
Amikor péntek reggel Linda vitt ki a reptérre, mondtam neki, hogy egyszerűen képtelen vagyok bármilyen izgatottságot érezni az utazással kapcsolatban, ami abból ered, hogy már annyira a jelen pillanat köti le minden figyelmem, hogy valóban csak úgy repülök az árral és táncra perdülök vele, amikor csak tudok. Ilyen lazán még sosem utaztam. Se egy kinyomtatott repjegy, a vízumnak, amit online regisztráltam semmi nyoma, ugyanis azt írták hogy nem muszáj kinyomtatni.
Balival úgy érzem lezárult egy korszak. Az elmúlt három hónap alatt hihetetlenül belazultam, elengedtem az irányítást és mindazt ami már nem tartozott hozzám. Kifinomodtak a női energiáim, visszatértek teljes valójukban és vissza találtam önmagamhoz. Sokan közületek tudják az utazásom alap kiváltó okát, tudják, hogy milyen nehéz időszakon mentem keresztül abban az időben egy fájdalmas szakításból kifolyólag. Ugyan mire elindultam már megértések sorozata történt meg és az elfogadás egyre inkább kezdett kiteljesedni, végül is célját változtatta az utazás: Menekülés helyett az elveszett önmagam keresésére indultam.
Úgy érzem most jutottam el arra a pontra, hogy beértem, hazaérkeztem, újra itthon vagyok. Nem helyileg, hanem lelkileg. Ezt abból érzem a legbiztosabban, hogy az emberekkel is érezhetően megváltozott a kapcsolatom: minden megerőltetés nélkül, tiszta természetemből fakadóan úgy érzem képes vagyok újra adni az embereknek és mindez semmilyen többlet energiámba nem kerül.
A létezésbe és az önmagamba vetett bizalom leckéjét tanulom az élet iskolájában, immáron sokadszorra. Úgy érzem mindig levizsgázok a tanév végén, jelesre, aztán kirepülök az iskolából és egy idő után tanulmányaim feledésbe merülnek, akár milyen világosan is értettem meg őket, egyszerűen ismétlésre szorulok.
Sokat agyaltam egymagamban és újdonsült nővéreimmel is, hogy ezt a megszerzett nyugalmat, harmóniát, szabadságot és áramlást, vagyis a megtalált önmagamat, ami igazából sohasem veszett el, hogyan lehet hosszú távon tudatosan életben tartani az otthoni hétköznapokban is, hiszen az ám az igazi művészet. Főleg nőként nagy kihívás ez, amikor olyan könnyedén képesek vagyunk szem elől téveszteni önmagunkat, amint egy kisebb-nagyobb eltérítő tényező érkezik a gépezetbe. Ezt lejjebb bővebben kifejtem.
Eddigi tapasztalatom szerint, szinte minden utazás alatt teljesen visszakerültem a teljes béke állapotába, totális szabadságot éltem át és úgy éreztem igazán élek, itt és most. Azonban ez a felhőtlen Buddha állapot nagyjából fél évig tartott ki, aztán hiába igyekeztem minél több tudatosságot belevinni az életembe és különböző mesterek tanításait olvasgatni és gyakorolni nap mint nap, egyszerűen visszaszippantott a társadalom és a szokások, majd szépen lassan újra beálltam a sorba. Nem láttam többé azt a misztériumot, ami a hétköznapokban ugyan úgy jelen van, csak nagy elfoglaltságunkban nem vesszük észre; és nem éltem át tovább azt a totális szabadságot, ami minden utazás alkalmával magába szippant, nem azért mert egymagamban utazgatok, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy a jelen pillanat annyira gazdag minden egyes részletében, hogy önkéntelenül is odavonzza minden figyelmem és azt veszem észre, hogy előbb vagy utóbb csak és kizárólag azt élem. Hiszen ez maga a szabadság. Tudatosság kell hozzá és a jelen pillanat. Ez minden. Ez a hétköznapokban és munka mellett is könnyű szerrel megteremthető. Olyan pofon egyszerűen hangzik…
Nővéreimmel mindannyian egyöntetűen arra a konklúzióra jutottunk, hogy a társadalmat, a generációkat és a kultúrát nem lehet és nem is kell kitörölni és megváltoztatni, azonban egy óriási segítség ennek a boldogságos állapotnak a megtartására, egy olyan támogató közösség létrehozása és életben tartása, ahol az emberek hasonlóképpen gondolkoznak és próbálnak minél több tudatosságot vinni az életükbe. Ahogy már azt előző írásaimban is éppen eléggé kihangsúlyoztam, hihetetlen sokat számít az, hogy olyan emberek vesznek körül, akikkel megoszthatod belső gondolataid, úgy ahogy vannak, tisztelik emberi lényed és nem próbálnak meg korlátok közé és fiókokba rakni, ugyanis tudják, hogy szabadságodban és szárnyalásodban vagy a legszebb és a legteljesebb. Épp ezért, ha hazamegyek, előbb-utóbb szeretnék valamilyen módon otthont adni egy ilyen közösségnek, mely mentes bármilyen előírt tanítástól és vallástól, mindenki azt hoz amit hoz, egyik sem jobb mint a másik, csak más és mi pedig örömmel hallgatjuk a más nézőpontokat.
Most pedig kicsit bővebben kifejteném, hogy véleményem és tapasztalatom szerint egy szívéből élő nőnek miért is olyan könnyű eltérítődni a boldogság és magabiztosság állapotából. Leginkább nőkhöz szólok, de nem csak nőknek.
Minden nőben ott él az ősi erőtől duzzadó asszony, a bölcs, az intuitív. Az intuíció a híd belső lényünkhöz. Mi, nők nagyon sokszor hessegetjük el megérzéseinket félelmeink és biztonságra vágyásunk miatt. Azonban ez az elterelés olyan kompromisszumokba képes belekényszeríteni, melyekkel elveszítjük ezt a kapcsolatot, mélyrepülésbe kezdünk, és csak akkor eszmélünk fel, és szedjük össze az energiát a változtatáshoz, amikor már elmentünk a végletekig, és tarthatatlan a helyzet, amiben vagyunk. Féltünk meglépni előbb a lépéseket, megmagyaráztuk első megérzéseink igazságtalanságát és oktalanságát. Könnyedén jöttek a gondolatok egymás után megszámlálhatatlan mennyiségben, melyek a biztonságos és könnyebb út mellett szóltak. Hivatkozunk elfogadásra, tanulásra, türelemre, és számtalan egyéb okra, melyet a fantáziadús elme kreálni tud annak érdekében, hogy elfedje az igazságot, amit intuíciónk napnál is világosabban megvilágított a számunkra a kezdetektől fogva. Azért hívom a könnyebb útnak a „rosszban” való megmaradást, mert ez legalább egy biztonságérzetet nyújtó rossz, hiszen ezt már valamennyire ismerjük, kontra elhatározni magunkat a változtatásra és kiállni önmagunkért, véghezvinni mindazt, amit legbelsőbb lényünk és női zabolátlan természetünk diktál. Van, hogy nehéz megkülönböztetni, hogy mi is az igazi megérzés, és mi az egyéb sallang gondolat, ugyanis a megérzéseink, így a tudatosság, néha olyan fájdalmas igazságokkal szembesít, hogy szavakban ugyan még meg sem testesült, máris szépen sorjában gyártjuk a figyelemelterelő gondolatokat. Aztán célhoz is érünk – elfelejtjük azt, hogy honnan indultunk. A képzelgés révbeért. Minél inkább elmegyünk az elterelő gondolatokkal, annál mélyebbre süppedünk bennük, annál nehezebb erőt venni és annál kevésbé látjuk kívülről az eseményeket. Számtalanszor elmegyünk a könnyebbnek látszó élethelyzetekkel, körülményekkel és gondolatokkal, amik látszólag jelentősen megkönnyítik helyzetünket, kielégítik vágyainkat, egy szebbnek látszó jövő felé terelnek, azonban hamarosan kiderül, hogy ha nem a benső hangot követjük, akkor könnyen a végletek csapongásába kerülünk, később pedig ha nem állunk fel időben az asztaltól, és követjük az utat, amit a belső vad diktál, akkor depresszióba zuhanhatunk. Ennek a belső vadnak a megfelelő kifejeződése hihetetlenül fontos. Hiába minden szelídítés a kultúra, társadalom, vallás, kapcsolatok és család részéről, hiába minden kordában tartás. Egyszer kiszabadul, és dühödten fog őrjöngeni. Hiába minden akarat az alkalmazkodásra és a beilleszkedésre, ha egyszer nem azt éled, ami vagy, nem fejeződsz ki abban, amiben női esszenciád kiteljesedne. Ezt elkerülendő, vegyük fel a kapcsolatot belső ösztönös lényünkkel, és olyan utat járjunk, amin ki tud fejeződni, élni tud és virágozni, teremteni és alkotni. Minden nőben ott él ez, minden nő meg tudja találni a kifejeződésének különböző formáját. Ami fontos még: a támogató közeg. Az az igazi barát és az az igazi férfi a számodra, aki hagyja ezt a belső erőt kibontakozni, szabad utat enged a szárnyalásodnak és segíti a benned lévő ösztönös lényed kivirágozni.
Figyeld meg, mi az, amiben megnyugszol, amiben elfeledkezel a világról, amiben minden pillanat egy örökkévalóság, amiben igazán élsz, amiben minden sejted vibrál és sugárzik. Kérdőjelezd meg újra és újra a gondolatokat és kérdezd meg magadtól újra és újra, hogy mi az, amit itt és most szeretnél.
Ez az a kérdés, ami a fogyni vágyókat is segítheti, azokat, akik természetesebb testet szeretnének templomuknak, hiszen az esetek nagy részében nem azt esszük, amit igazán kívánunk, hanem azt kívánjuk meg, amit látunk. Ezek apró döntések az életben, de ezek segítenek hozzá ahhoz a tudatossághoz, amivel a belső lényünkhöz fűződő fonal, nem csak hogy nem vékonyodik, de folyamatosan erősödik és meg tudjuk élni mindazt a csodálatos misztériumot, ami bensőnkben lüktet szüntelenül, csak ki kell nyitni hozzá a szemünket.
„Figyelj intuíciódra, belső hangodra; kérdezz, légy kíváncsi; azt lásd, amit látsz; azt érezd, amit érzel; azt halld, amit hallasz; aztán aszerint cselekedj, amit igaznak gondolsz.”
