Új szobatársam van, egy pók személyében. Egész nagyra nőtt, de leginkább a lábai miatt ekkora. Olyan kaszáspók jellegű.
Egyik este érkeztem meg Laos 4000 szigetének egyikére kisebb viszontagságos út után, majd három csodálatos teljes napot töltöttem itt. A 4000 szigetet Si Phan Don-nak hívják, és ebből, egy kisebb szigetre, a Don Det-re jöttem, amit nagyjából 2 óra alatt kellemesen körbe lehet sétálni.
A viszontagságos út fogalmát csupán az merítette ki, hogy a határon, annak ellenére, hogy már egy csomó pénzt kifizettél a vízumodért (francia:35, magyar:25 dollár), csak úgy engedtek át ezek a korrupt léhűtők, ha pár dollár csúszópénzt adtál nekik. Ott álltunk és mondtuk, hogy de mi már fizettünk a vízumunkért, mondták, hogy nem baj, ez a szabály, a bepecsételésért fizetni kell. Mondtuk, hogy oké, akkor adjon igazolást róla, hogy befizettük, erre eltette az összes pecsétet a fiókja legmélyére és némán rázta a fejét. Baromira nem voltak jó fejek. A határ két fabódéból állt, az egyik a laoszi, a másik a kambodzsai határt képviselte. A kettő között át kellett sétálni az esőerdőt kettészelő szakadt kis úton.
A „Peace and Love”-nak keresztelt bungalók egyike, amit kivettem pont a Mekong fölé magasodik, 2 dollárba kerül és a sziget naplementés oldalán helyezkedik el, nagyjából a közepén. Az élet itt napkeltekor kezdődik és napnyugtakor ér véget, vagyis mindkettő elég korán van az eddigi bioritmusomhoz képest. Még a legjobban alvó embernek is képtelenség édes álmában tölteni a korai reggeleket, amikor a csendből kiemelkedik a kis falu ébredezésének ezernyi zaja, mely lazán átszűrődik a lukacsos és vékony bambusz falakon. A kakas minden reggel „próbál” kukorékolni, de nagyon nevetségesen hangzik erőtlen hangja, amint a hosszú, éles kifutás helyett rekedtségbe fullad és elhal. Majd’ minden reggel elkuncogok ezen, bár lehet, hogy csak mi, magyarok vagyunk elkényeztetve a kakaskukorékolás erőteljességével.
Elképzelhetetlen nyugalom és csend hatja át a szigeteket. Megállt az idő. Még sétálni sincs kedved. Csak gyönyörködsz a teraszodra kifeszített hálós függőágyból az eléd táruló látványban, és hagyod, hogy minden porcikád és minden sejted átjárja újra és újra ez a misztérium, ami az élet maga – egy ilyen fenségesen pompás köntösbe bújtatva. Közben a háttérből halk Cafe del Mar zene (chill) olvad bele az ürességbe, amelyet esténként a gekkók hangja szárnyal csak túl és a néha fel-felbukkanó hajók zaja. Ez maga a paradicsom. Körbe pirinyó kis szigetek tekergőznek, dús trópusi növényzettel díszelegve, melyeket a Mekong nyugalma ölel körbe, a háttérben pedig egy-egy hegy magasodik, vigyázva a harmóniára, mely jelen van. Néhol egy-egy vízesés bontja meg a rendet, mely hamarosan visszatér a forrásába, hogy táplálja a csendet.
Az utazás során egyre inkább bizonyosodom meg arról, hogy a depresszió valóban egyfajta civilizációs betegség, mert nincs mi lekösse igazán az embereket. Itt mindennek nyoma sincs. A sokszor az életben maradásért, az ételért folytatott küzdelem és a kétkezi munka, minden lelki problémát megold.
A wifit itt felejtsd el. Van néhány internetes bódé, ahol pötyöghetsz a gépeken, de elég sokat számolnak fel érte. Az egyetlen probléma a hellyel az, hogy elég nomádak a körülmények. Nem mertem megkérdezni, de valószínű a Mekong vizével főznek, és ez a víz van felvezetve a közös zuhanyzó és WC térségbe is. A sziget maga tiszta, nincsenek eldobálva hulladékok, de európai szemmel nagyon koszos minden, a bungalók táján is. Az, hogy mosnak e egyáltalán kezet főzés előtt, szintén misztérium marad, de nem úgy tűnik, hogy hozzátartozik a szokásukhoz. Mindezek ellenére elég jól főznek, ám nem csoda, hiszen a főchef állítólag 3 évig tanulta ki a szakács mesterséget. Hűtő nincs, minden reggel hozzák a jeget a hűtőládába. Igényesebb szállást nem igen találni a környéken. Kambodzsában luxus volt ehhez képest, még Kratien is. Az emberek viszont nagyon édesek, bár van néhány fura fazon. A köszönésüket elég egyszerű volt elsajátítanom, hiszen szimplán a vezetéknevem kell mondani: Sabadee. A gyerkőcök fergetegesen aranyosak, ahogy minden nap ballagnak az iskolába, kis csapatokba verődve, a kosztüm-szerű öltözetükben, fekete-„fehérben”.
Az első nap a totális lazulással telt, ki sem tettem a lábam a teraszomról. A második nap egy pár órás bringatúrára szántam el magam a hőségre és a kényelmetlenségre való tekintettel, ugyanis utak nincsenek kiépítve, göröngyös-kavicsos mindenfelé, fékje nem volt a bringának, és a mérete nagyjából 8 éves koromban lett volna jó, persze állítani nem lehetett rajta. Áttekerve a sziget végén levő hídon, jutottam egy másik, nagyobb szigetre, ahol volt egy szép vízesés, delfinleső hely és strand is. Itt megállnék egy szóra. Amikor megláttam a „beach” feliratot, csalogató szavakkal övezve, nagyon megörültem egy kis henyélés reményében, de amikor odaértem fordultam is vissza, mert egy bárnak nem nevezhető bár volt ott, nem is a parton, a parton pedig égetően forró homok, és más semmi, nem is a legszebb részén a szigetnek.
A harmadik nap volt az eddigi egyik legélvezetesebb program: egész napos kajak túra. 25 dollárt kértek érte, de megérte nagyon. Egyes kajakokkal mentünk, csak Krishna, Én, meg egy túravezető, aki nem beszélt angolul. Először a sziget alsó végéből feleveztünk a másik végébe, ahol a híd van, kicsit túlhaladtunk rajta, majd kiszálltunk a kajakokból megnézni a vízesést. Ez az alatt az idő alatt egy kis traktorral – amely egy fából készült, talicskaszerű képződményt tolt maga előtt - átszállították a kajakokat a „beachre”, ahol ismét beszálltunk a vízeséstől átsétálva. Itt a bárban volt egy macska, aki egyszerűen felugrott az asztalra, ahol ültünk. Akármit csináltam vele meg sem moccant: ráripakodtam, semmi, megsuhintottam a vizes üveggel, semmi. Lelocsoltam vízzel, megrázta magát és elkezdte inni az asztalra esett cseppeket. Itt amúgy az állatok teljesen rendben megférnek egymással szabadon. A kutyák, macskák nyugiban heverésznek, közben csirkék és kis csibéik szaladgálnak, egyedül a marhák és a disznók vannak kikötve. Marhából elég sok van, és különösen sok picinyük, nagyon édesek. Tehát beszálltunk a „beachen” és ezután jött a legszebb rész. Nagyon sok kis szigetet érintettünk, és olyan helyeken jártunk, ahova ember nem teszi a lábát. A Mekong néhol gyengébb, néhol erősebb sodrású volt, de az általunk hajózott durvább részeken sem ért fel a Rába erejével. Azonban nagyon széles. Nehéz megsaccolni, de szerintem legalább háromszor szélesebb, mint a Duna, ezért olyan tiszteletet parancsoló, csörgedező óriás. Később kikötöttünk a kambodzsai oldalon, hogy elfogyasszuk az ebédünket egy csendes hegyoldal teraszán és közben gyönyörködjünk a fickándozó delfinekben és az érintetlen környezetben. Ez elhúzódott pár órára, mert én és a túravezető elaludtunk a bambusz-”díványon”. Ezután további kajakozás következett, ekkorra már egész sokat eveztünk, majd kikötöttünk a végső állomáson, ahonnan busszal szállítottak vissza a kikötőig, útba ejtve dél-kelet Ázsia legnagyobb vízesését. A kikötőből pedig az erős oldalirányú áramlat miatt csónakkal vittek minket vissza. 8:30-kor indultunk, és naplemente kezdetére, 5 órára érkeztünk vissza. Fantasztikus túra volt.
És most pedig úton vagyok Vientien, a főváros felé, a hosszú útra való tekintettel, egy olyan éjszakai buszon, amin dupla emeletes ágyak vannak. Baromi vicces és tök jó kényelmes. Adnak paplant, párnát, kaját, vizet, filmet vetítenek, WC is van, nagyon szuper. Még sosem utaztam ilyenen. Este 8-kor indultunk és azt hiszem reggel 7-re érkezünk meg. Az alábbi képre kattintva éred el a többit:
Most pedig úton vagyok Vientien, a főváros felé, a hosszú útra való tekintettel, egy olyan éjszakai buszon, amin dupla emeletes ágyak vannak. Baromi vicces és tök jó kényelmes. Adnak paplant, párnát, kaját, vizet, filmet vetítenek, WC is van, nagyon szuper. Még sosem utaztam ilyenen. Este 8-kor indultunk és azt hiszem reggel 7-re érkezünk meg. és ilyen jópofa... :)
