Nem sokkal ezután, egy keddi estén az eddigi ittlétem egyik legnagyobb ajándékát kaptam: Ubud Jazz Café nevezetű bárjában felcsendült a ’Magyarország’ című nóta egy sajátos verziója hegedűvel kísérve. A csapat, aki megajándékozott ezzel az óriási élménnyel, az Erik Sondi’s Quartett, a hegedű virtuóz pedig Helga, a magyar lány, aki olyan beleéléssel és olyan gyönyörűen pengette a szólamokat, hogy tetőtől talpig libabőrös voltam az előadás teljes időtartama alatt. Amikor pedig erővel és energiával teljes hangja egyszer csak ezt énekelte: ’Magyarország..’ – abban a pillanatban könny szökött a szemembe és ahogy tovább folytatta, még inkább elárasztottak az érzelmek: büszkeség, honvágy és emlékek keveredtek. Ez a gyönyörű szőke lány, a határozott kiállásával hirtelen idehozta nekem Magyarországot és én a könnyeimmel együtt fürödtem benne. Egyszerre hazavágytam, és egyszerre éreztem azt, hogy mindennel együtt itt van velem. Amikor a koncert végéhez értünk, minden kérdés nélkül egy öleléssel adtam tudtára, hogy milyen óriási ajándékot kaptam tőle. A zenekarban társa volt három indonéz szintén remek zenész, akik zongorán, nagybőgőn és dobon kísérték a tehetséges fiatal lányt. A dalok között szerepeltek még lengyel, orosz és egyéb klasszikus muzsikák nagyszerű feldolgozásai, amelyeket mind egytől egyig ők komponáltak ilyen formára. Mivel Helgának aznap születésnapja is volt, a koncert végén a kihozott tortából minket is megkínált, majd izgatottan csevegtünk a történtekről és egymás életéről. Ő is láthatóan örült a lelkes magyar rajongótábornak. Innentől kezdve, Helga összes koncertjén ott voltam, ami elérhető távolságra volt tőlem.
Egyik délután szintén egy nem minden napos eseménynek lehettünk részesei: hamvasztási rituálét tartottak a városban. Az előző héten már látni lehetett, ahogy napról napra épül fel a koporsót hordozó óriási arany torony a palota mellett. A nagy eseményre összesereglett Ubud népe. A hamvasztás napján a palotától indult a halotti menet és a tömeg kíséretében érkeztek a koporsókat szállító impozáns tornyok, a nagyjából 1,5 km-re elhelyezkedő égetési helyszínhez, egy templomhoz.
Három hullát készültek elégetni, akik közül az egyik valószínű királyi családtag, a lila ruházatot viselő hozzátartozókból ítélve. Miután a koporsók megérkeztek, leemelték őket a toronyról és a már ott várakozó három felépített bika belsejébe helyezték a testeket.
Amikor ez megtörtént, még egy kis imádkozás, díszítés, majd felgyújtották az egészet úgy ahogy van.
Ezt a ceremóniát nem mindenki engedheti meg magának, csak a nagyon gazdagok, de ők is egész életükben erre gyűjtenek, ugyanis több száz millió indonéz rúpiába kerül, ami még 45-el osztva is sok, hogy magyar forintot kapjunk. Ezzel az ünnepséggel elűzik a rossz szellemeket és méltóképpen átsegítik a lelket a túlvilágra, hogy újjászülethessen. Lenyűgöző egyébként az, amilyen megkérdőjelezhetetlenül hisznek a vallásukban és abban a rendszerben, amibe beleszülettek, amit tanítottak nekik.
Lindával a rákövetkező nap leindultuk délre, ahol megismerkedtem Gabival és Évával, akikkel a strandon töltöttük a napot. Ez a kis leánycsapat olyan színt hozott az itt tartózkodásomba, és olyannyira jól éreztük magunkat így együtt, magyar lányokkal!!, hogy Lindával úgy döntöttük, hogy – ő pár napra én pedig erre az időre – felszámoljuk ubudi életünket és leköltözünk ide délre, hogy ebben a pompás társaságban és strand közelben lehessünk. A szállásunkat készségesen Éva munkatársa, a szingapúri Sham nyújtotta, aki láthatóan csak úgy repesett az örömtől a magyar hölgykoszorúban.
Számomra nagyon megérett már a környezetváltozás, ugyanis már 3 hete, hogy minden nap táncórákat vettem és ugyan azokat az utcákat és éttermeket jártam, ami által nagyon jól kialakult a kis napirendem, de úgy éreztem, hogy megsuhintott a változás szele. Az utolsó napokban már otthon sem volt olyan a hangulat, többek között nekem köszönhetően, mert ugyan amennyire édesek a Balinéz emberek, olyannyira érthetetlenek is tudnak lenni, pont amikor az ember sietne. Egy ilyen szituációban nyilvánítottam ki a véleményem kicsit erélyesebben a házi bácsinak, ami tényleg nem szokásom, de Linda várt rám, és ő pont akkor nem értette, hogyan is állunk anyagilag. Egy totál egyszerű összeadási dolgot fél órán keresztül magyaráztam neki, már számolni se tudtam, hogy hányadszorra, aztán felment bennem a pumpa. A másik dolog, amit ezer százalékra nem várhatsz el egy Balinéztől: az pedig a térképolvasás. Felejtsd el azt, hogy megmutassa a térképen azt, hogy hol is vagy, ha épp elkeveredtél, vagy keresel valamit. Teljesen más itt a gondolkodás, és nyugatiak számára egyértelműen a türelem iskolája ez.
Lindával már szokásunkká vált az általa csak „kis piszkos rózsaszín”-nek elnevezett warung látogatása étkezés céljából, mert tök jó vega kaját lehetett kapni, a legolcsóbban a környéken. Az utolsó esti vacsorára kirúgtunk a hámból egy drágább étterembe, ahol görög salátát ettem feta sajttal és olíva bogyóval. Ezt azért hangsúlyozom így ki, mert 3 hónapnyi rizsevés után egy görög saláta maga a mennyország – pedig otthon nem is annyira szerettem. Volt egy nap, hogy csak vizet ittam, és az ausztrál füvesember rám hagyott gyógynövényeit, mert előző nap este Helga születésnapi csoki tortájából úgy bekajáltam, hogy másnap reggel ébredéskor jobbnak láttam koplalni egy napot májméregtelenítés céljából. Kíváncsi voltam hogy bírom, mert egyszer próbáltam eddig életemben és hihetetlen rosszul bírtam, de most csodák csodájára, lehet hogy azért is mert raktárként felszedtem 1-2 kilót, de úgy éreztem, hogy több energiám van, mint valaha. Persze a koplalás másnap reggelén, amikor felébredtem, úgy éreztem, hogy ha most azonnal nem eszem valamit, akkor itt helyben összeesem, ezért gyorsan kisiettem a piacra és magamba toltam egy teljes nagy papayát. Hétfő reggel még elmentem egy táncórára, elbúcsúztam kis tanárnőmtől, sajnos a kisfia beteg volt így nem volt túl vidám és elmaradt az érzelgős elköszönés, amibe azért az is belejátszott, hogy kértem tőle, hogy ha tud hozzon pár pamut jóga gatyát, mert a piacon nagyon jópofákat lehetett kapni és még nekem is elég hosszú volt, de ő műselyem gatyákat hozott, amivel mondtam, hogy semmit nem tudok kezdeni. Ilyenkor persze Balinéz módra előadja a hattyú halálát és várja, hogy megszánd, amikor te tök érthető módon elmondtad neki, hogy mi merre hány méter és mire van pontosan szükséged. Ez egyébként tényleg egy szokás errefelé, a házi bácsival is volt pár beszélgetésem erről, amikor már nem bírtam tovább a műsort. Hihetetlen édesen mosolyogva rád akarnak sózni dolgokat és a végén te érzed magad totál szarul, hogy ennek a kedves embernek, aki csak segíteni akar neked, nemet mondasz. Azt hiszem ezt hívjuk otthon érzelmi játszmának.
Tehát miután elköszöntem a tánctanárnőmtől, a posta felé vettem az irányt, hogy feladjam az itt felhalmozott tálat, balinéz tánc kosztümöt és egyéb kütyüket, majd megkajáltam és irány Linda lakása, ahova ma reggel költözött be és ahonnan hamarosan indulunk le a többiekhez. A szállásunk az elkövetkezendő pár napban ismét Sham felső emelete lesz, az a hely, ahonnan minden remek strand könnyűszerrel elérhető.
Apropó még egy vicces sztori: Melinda, Erika és még egy lány elmentek kíváncsiságból az Eat, pray and love-ból ismert füvesemberhez, Ketut Liarhoz és Ő egy az egyben ugyan azt mondta nekik is, mint Elizabeth Gilbertnek, még egy picit sem változtatta meg a szövegét: még azt is ugyan úgy mondta, hogy visszatérnek majd hozzá, és nála laknak. Minden esetre állítólag vicces volt a forma, bár akkor kevésbé amikor ők kevesebb pénzt adtak, mint amire az öreg számított. Egyébként 96 éves, amit a könyvben nem tudott állítólag pontosan, de mondjuk való igaz, hogy mivel nem tartják a születésnapot egy nagy ünnepnek erre felé, ezért sokan nincsenek tisztában a korukkal, vagy komoly utána számolás szükségeltetik.
Az elmúlt pár hétben több házassági ajánlatot is kaptam, amivel nem csak én vagyok kitűntetve. Mivel a házasság itt egy alapvető dolog, ha nem vagy még férjnél és egy picit nem figyelsz oda, simán beházasítanak. Egy bule (így hívják az itteni fehér nőket) amúgy is jó party, gondolják ők. Szívesen lógtam helyiekkel, de a szikráját se éreztem annak, hogy bármelyikkel is kezdjek valamit.
A hosszú nap után amint megérkeztünk, levágódtunk a strandra és összefütyültük a lány csapatot az utolsó heti hajrára. Teljes szívvel állíthatom, hogy nagyon jól sikerült mindez, és ezt a képek remekül érzékeltetik.
Minden nap más strandot néztünk meg, egyik jobb mint a másik, de azért a thaiföldi partszakaszokkal nem érnek fel. Egyik nap voltunk ott, ahol 3-4 éve már megfordultam, és nagyon jó kis nosztalgia volt oda visszatérni.
Utolsó előtti este elmentünk Seminyakon egy felkapott klubba, a Ryoshiba, ahol aznap este Helga lépett fel. Hamarosan már mindenki képben volt azzal, hogy hol ülnek a magyar lányok, ugyanis kellőképpen megcsináltuk a hangulatot, Helga pedig a színpadról is partnerünk volt ebben. A koncert után a tehetséges hegedű művész is csatlakozott a társaságunkhoz és éjszakába nyúlóan beszélgettünk, röhögcséltünk, fotózkodtunk és élveztük hogy ennyi magyar lány gyűlt ma itt össze. A képen balról jobbra: Éva, Gabi, Helga, Én, Linda.
A strandoláson kívül volt olyan alkalom, hogy egy luxus házban rendezett tanári összejövetelen vendégeskedtünk, akik egy itteni nemzetközi iskolában tanítanak, ott ahol Sham is. Egy másik nap Linda magyar paprikájának köszönhetően paprikás krumplit főztünk, ami után mind a 10 ujjam megnyaltam, főleg hogy végre hazai ízeket érezhettem a számban.
A lányokban új nővéreimre leltem és hihetetlen hálás voltam minden percért, amit velük tölthetek, mert ahogy ráeszméltem már nagyon hiányoztak a barátnők. Úgy érzem különösen gyorsan kialakult a kapcsolódás közöttünk, ott voltunk mindannyian különböző sztorival és élettörténetekkel, mégis teljesen hasonlóan, hiszen a lelkek kapcsolódása volt ez. Akkor és ott hihetetlen sokat tudtunk adni egymásnak és ez hosszú időre feltöltött. Az utolsó éjszakán, pont teliholdkor, Istennőimet egy kis meditációra invitáltam, amit aztán hosszas kacagás és éjszakába nyúló világmegváltó beszélgetés szakított meg. Ezúton is köszönöm nektek! Kattints az alábbi képre a többiért.
